Kedvenc könyveim

Soha nem tombolt még ilyen rettenetesen hideg és hosszú tél a francia hegyekben. A levegő hetek óta tiszta volt, rideg és hideg. A végtelen, meredek lejtésű hómezők napközben fakó fehéren terültek el a vakítóan kék ég alatt, éjjelente a kicsiny hold járt fölöttük tisztán, a sárga fényű, kegyetlen, fagyos hold erős fény kéken és tompán csillogott a havon – mintha maga a megtestesült fagy lett volna. Az emberek sehol sem indultak útnak, különösen a magaslatokat kerülték, tétlenül és szitkozódva gubbasztottak falusi kunyhóikban; a vöröses ablakok éjszakánként füstös-szomorkásnak tűntek föl a kék holdfényben, és hamarosan ki is hunytak.
Zord idő volt ez a környék állatai számára. Az apróbbak tömegesen fagytak meg, a hideg a madarakkal is végzett, sovány tetemük héják és farkasok prédájává vált. Ám ezek is rettenetesen szenvedtek a fagytól és az éhségtől. Néhány farkascsalád élt a vidéken, amelyek a hideg miatt szorosabb csoportokba verődtek. Nappal egyenként indultak portyázni. Itt-ott egy-egy ösztövér, kiéhezett farkas kószált a havon, éberen, hangtalanul és félénken, akárha kísértet volna. Sovány árnyéka mellette siklott a havon. Hegyes pofáját szimatolva nyújtotta előre a szélbe, és időnként száraz, megkínzott üvöltést hallatott. Esténként azonban falkákban indultak útnak, és rekedt üvöltéssel közeledtek a falvakhoz, ahol félve őrizték a lábasjószágot meg a szárnyasokat, és az erős ablaktáblák mögött flinták őrködtek. Ritkán ejtettek csak zsákmányt, egy-egy kutyát, és a falkából már kilőttek két állatot.
A fagy még mindig tartotta magát. A farkasok gyakran csöndben, mélázva, csoportosan feküdtek a hóban, melengették egymást, és félénken füleltek a halott sivárságba, míg valamelyikük az éhség rettenetes kínjaitól meggyötörten hirtelen iszonytató ordítással fel nem ugrott. Ekkor mindnyájan odafordították a pofájukat, reszkettek, és félelmetes, fenyegető, panaszos vonyításba kezdtek.
A falka egy kisebb része végül elhatározta, hogy felkerekedik. Kora reggel hagyták el odúikat, egybegyűltek, és szorongó izgalommal szimatoltak bele a fagyos levegőbe. Aztán gyors és egyenletes ütemben elügettek. A visszamaradottak meredt, üveges szemmel néztek utánuk, néhány tucatnyi lépésre követték őket, aztán határozatlanul és tanácstalanul megtorpantak, és lassan visszasomfordáltak sivár odúikba.
Akik útra keltek, délben szétváltak. Hárman keletnek, a svájci Jura-hegység felé vették az útjukat, a többiek dél felé haladtak tovább. Mindhárom szép, erős állat volt, csakhogy rettenetesen lesoványodott. Behorpadt, világos hasuk keskeny volt, mint a szíj, szügyükön a bordák nyomorúságosan kiálltak, pofájuk kiszáradt, szemük tágra meredt, és kétségbeesést tükrözött. A három farkas mélyen behatolt a Jura-hegységbe, a második nap zsákmányoltak egy ürüt, a harmadik napon egy kutyát meg egy csikót, és a nép minden felől ádáz dühvel követte a nyomukat. A szokatlan betolakodók riadalmat és félelmet keltettek a környék falvaiban és városaiban. A postaszánokat felfegyverezték, puska nélkül senki sem merészkedett egyik faluból a másikba. Ilyen zsákmány után eleinte jól érezte magát a három óvatos ordas az idegen vidéken; jobban nekibátorodtak, mint otthon valaha is, és fényes nappal betörtek egy major istállójába. Tehénbőgés, szétforgácsolódó rudak ropogása, patadobogás és forró, vérszomjas lehelet párája töltötte meg a szűk, meleg helyiséget. Ekkor azonban emberek zavarták meg őket. Megnőtt ugyanis a parasztok bátorsága, amióta a farkasokra vérdíjat tűztek ki. Kettőt le is terítettek; az egyiknek puskagolyó fúrta át a torkát, a másikat fejszével ütötték agyon. A harmadik elmenekült, és addig futott, mígnem félholtan rogyott le a hóra. Ő volt a legfiatalabb és legszebb példány, büszke, hatalmas erejű, rugalmas állat. Sokáig zihált a hóban fekve. Vérvörös karikák kavarogtak a szeme előtt, és időnként sípoló, fájdalmas nyögéseket hallatott. Fejsze találta el a hátát. Összeszedte magát és feltápászkodott. Csak ekkor látta, milyen messzire menekült. Emberek vagy házak semerre sem látszottak. Közvetlenül előtte hatalmas, behavazott hegy magasodott – a Chasseral. Elhatározta, hogy megkerüli. Szomjúság gyötörte, ezért aprókat harapott a fagyott, kemény hókéregből.
A hegy túloldalán mindjárt egy faluhoz ért. Estére járt az idő. Egy sűrű fenyvesben várakozott. Aztán óvatosan körbeszimatolt a kerítéssel védett kerteken, követte az istállók meleg illatát. Egy lélek sem járt az utcán. Szeme félénken és sóvárogva villogott a házak között. Ekkor lövés dörrent. Felkapta a fejét, és nekiiramodott, ekkor eldördült még egy lövés. Eltalálták. Fehér hasát vér borította, és a vér vastag cseppekben csöpögött a földre. Ennek ellenére sikerült hatalmas ugrásokkal elinalnia, és elérte a szemközti hegyi erdőt. Ott megtorpant egy pillanatra és fülelt; két irányból hangokat és lépteket hallott. Reszketve nézett fel a hegyre. Meredek volt, erdő borította, nehezen lehetett megmászni. De nem maradt más választása. Zihálva nekivágott a meredek hegyfalnak, alulról szitkok, parancsszavak hallatszottak fel, és lámpafény pásztázta a hegyet. A sebzett farkas reszketve verekedte át magát a homályba borult fenyvesen, és közben oldalából lassan folydogált barna vére.
A hideg alábbhagyott. A nyugati égbolt párába burkolózott, és havazást ígért.
A kimerült állat elérte végre a csúcsot. Lankás, tágas hómezőn állt, a Mont-Crosin közelében, magasan a falu fölött, ahonnan elmenekült. Éhség nem gyötörte, csak a sebe sajgott tompa, szorító fájdalommal. Csüngő pofájából halk, beteges ugatás tört elő, szíve nehézkesen és fájdalmasan vert, és a halál keze kimondhatatlanul súlyos teherként nehezedett rá. Egy magányos, terebélyes fenyő magához csalogatta; lefeküdt alá, és homályos tekintettel a szürke, havas éjszakába meredt. Eltelt egy félóra. Tompa, vörös fény hullott a hóra, különös volt és puha. A farkas nyögve feltápászkodott, és szép fejét a fény felé fordította. A hold délkeleten hatalmasan és vérvörösen emelkedett a magasba, majd lassan egyre magasabbra kúszott a zavaros ég felé. Hosszú hetek óta nem volt ilyen rőt és nagy. A haldokló állat szeme szomorúan csüggött a tompa holdkorongon, és ekkor alig hallhatóan újra fájdalmas hörgés hallatszott az éjszakában.
Fények és léptek követték. Vastag kabátba burkolózott parasztok és vadászok, meg prémsapkás, otromba kamáslis suhancok gázoltak a hóban. Egyszer csak ujjongásban törtek ki. Felfedezték a kimúló farkast, leadtak rá két lövést, de egyik sem talált. Aztán látták, hogy a végét járja, erre botokkal és husángokkal estek neki. De a farkas ezt már nem érezte.
Az összeroncsolt tetemet lecipelték St. Immerbe. Az emberek nevettek, dicsekedtek, előre örültek a pálinkának meg a kávénak, énekeltek, káromkodtak. Egyikük sem látta a behavazott erdő szépségét, sem a magas fennsík ragyogását, sem pedig a Chasseral fölött világító rőt holdat, melynek halvány fénye puskacsöveiken, a hókristályokon és az agyonütött farkas kihunyt szemén tört meg.

Kedves Revati!

"Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány"-a és "Robert Merle: Mesterségem a halál" című műve már egy ideje azok közé tartozik amit el szeretnék olvasni. Így, hogy tudom a kedvenceid még jobban érdekelnek. A "Száz év magány"-ról tudom, hogy a férfiak is kedvelik.


Az e-könyvek kapcsán egyetértünk.