Költemények, idézetek

Igen. Nézelődtem kicsit dolgaim közt, és ott bukkantam rá. Gondoltam beteszem, úgyis volt szó a csodákról.

Nagyon szép és igaz.

"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."

Megkésve,de itt van.

Hoztam még pár idézetet Marie-Louise von Franz-tól.

Nagyon édesek azok a kiskacsák....

Felemás és gyönyörű.

Nyugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

Ám a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és ő is az idegen tekintetének irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással, és véget ért.

- Látja ott azt a lábnyomot? - szólalt meg a havas idegen, és egy pontra mutatott, mintegy hatméternyire az országút szélétől.

- Látom - felelte Boura. - Egy ember lábnyoma.

- Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sem utána nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.

- Hogy kerülhetett oda - csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.

- Várjon - szólt az idegen -, fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára - tette hozzá ingerülten -, micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki innen leugrott a mezőre; akkor nem kellene másik nyomnak lennie. De ki a csuda ugrana ilyen nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani? Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát is; sőt néhány lépést még futnia is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le. De itt nincs másik lábnyom.

- Ostobaság - felelte Boura -, ha innen ugrott volna le, akkor itt fent is nyomot hagyott volna, de itt csak a mi nyomaink vannak. Senki se járt itt előttünk.

- Az országút felé a nyom sarka néz; az illetőnek tehát az úttól elfelé kellett haladnia. Viszont ha a faluba igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna mennie. Előrefelé csak mezők vannak, és mi a fenét keresett volna ilyenkor a mezőn?

- De engedje meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el is kellett mennie valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki se ment erre. Másképp kell a nyomot megmagyarázni. - Boura minden figyelmét összpontosítva gondolkodott. - Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy eldobott cipő volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy mi elvitt a csőrében, és a cipő helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.

- Ha a havazás előtt cipő lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene lennie; de én havat látok benne.

- A madár talán akkor vitte el a cipőt, amikor már havazott; vagy röptében elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet igazi lábnyom.

- De hát cipőt eszik az a maga madara, vagy mi? Vagy fészket rak magának benne? Egy kis madár nem bírja elvinni a cipőt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a kérdést másképpen kell megoldani. Általánosabban. Én azt hiszem, hogy az ott igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülről jött. Maga azt hiszi, hogy madár csinálta, de az is lehet, hogy valami... léggömbről került oda. Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belelépett a hóba, hogy bolondot csináljon az emberekből. Ne nevessen, nekem is kellemetlen, hogy ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de... No, jobb szeretném, ha az a lábnyom nem volna ott. - És mind a ketten letértek az országútról, hogy közelebbről is megnézzék a nyomot.

A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig emelkedő enyhe lejtő szántatlan felületének közepén rajzolódott ki a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti területet szűz hó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós, mint a nagy fagyok idején.

A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipő talpára nehezedő súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a napirendről.

Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágai, néhány vékonyka hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A "felülről" keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdőlt. Felülről semmit se lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó. A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen igazsággá vált.

A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedő terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a két férfi.

Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettős sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyűrű közepén, más, hatalmasabb láb lenyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két ember nem is tudta, mi tartotta vissza őket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák, és megszabaduljanak tőle.

Felzaklatva és kimerülten ült le Boura az országút szélén egy kilométerkőre.

- Valaki a bolondját járatja velünk.

- Szégyen, gyalázat - mondta a másik -, szörnyen buta dolog, de... a fene egye meg, hiszen az ilyesminek fizikai határai is vannak... Ide figyeljen - horkantotta csaknem ijedten -, nem eredhet az a nyom valami féllábú embertől? Ne nevessen ki, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégiscsak kell valamilyen magyarázatot találnunk... Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata a nyomnak.

- Azt hiszem - felelte csendesen Boura -, mind a ketten bolondok vagyunk. Egyre csak "természetes" magyarázatot keresünk; belefogózunk a legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legerőszakoltabb okokba, csak azért, mert "természetesek". De talán sokkal egyszerűbb és sokkal... természetesebb volna, ha azt mondanánk, hogy egyszerűen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és nyugodtan továbbmennénk utunkon... minden zavar nélkül. Talán még elégedetten is.

- Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben valami nagy dolog történne... ha valakinek valami jó jutna osztályrészül általa, akkor térdre esnék, és elkezdenék kiáltozni: Csoda! Csoda! De ez csak egy lábnyom... borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyetlen lábnyomot hagyni a hóban a megszokott hosszú nyomsor helyett!

- Ha valaki itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és hódolna előtte; de még mielőtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magyarázatot találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt... ebben a lábnyomesetben nincs semmi olyan látszólagos jelenség, mint a tetszhalál; itt a csodát hallatlanul leegyszerűsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint egy fizikai kísérletet.

- Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztásában. De nagyon szeretném, ha engem is megváltanának... csodára várok... olyan csodára, amely megváltoztatná az életemet. Ez a lábnyom nem változtatja meg az életemet, nem vált meg és nem szabadít fel, csak kínoz; belefészkelődött az agyamba, és nem tudok tőle szabadulni. És nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a bizonytalanságba vezető első lépés nyoma. Jobb lenne, ha sohasem láttam volna.

Sokáig hallgattak mindketten. Újból elkezdett hullani a hó, és egyre sűrűbben hullott.

- Emlékszem - kezdte el Boura -, hogy Hume valamelyik írásában olvastam valamit egy magányos lábnyomról a homokban. Tehát ez itt nem az első magányos lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok nyom, amelyet nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszoktunk bizonyos szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre itt; nem vették volna észre, hogy egyedül van, lehet, hogy mi se veszünk észre a világon egyéb dolgokat, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a mi nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a mienknél. És ha a magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek, és sehova sem vezetnek. Szörnyen komplikált dolog úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valami láncolatra, amely egy bizonyos rend szerint keletkezik, amelyben minden szem a következő láncszemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud vagy érez, ami előtt nincs semmi hozzá hasonló, és amit nem is követhet soha semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nem kapcsolódnak más dolgokkal, amelyek csak önmaguk egyedülvalóságát bizonyítják. Tudok dolgokat, amelyekből nem következett semmi, amelyek senkit se váltottak meg, és mégis... Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb dolgai. Nem gondolja, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom közül, amit eddig életében látott?

- Nekem - szólalt meg a másik - a hétmérföldes csizma jutott az eszembe. Talán valamikor régen mások is találtak ilyen lábnyomot, és nem tudták másképpen megmagyarázni. Ki tudja... ennek az embernek az első lépése talán Pardubicénél vagy Kolínnál hagyott nyomot, a következő lépése meg Rakovníknál. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a következő lépés már nem a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társadalomban, valamilyen esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt vagy történni fog; lehet, hogy ez a lépés egy összefüggő lépéssorozat egyik eleme. Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a napilapjaink tájékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a "Napi hírek" rovatban talán megtalálhatnánk a következő lépést, és azok alapján végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán valamely istenség járja a vidéket; ötletszerűen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az irány, amelyet követnünk kell. Lépésről lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az üdvösség útját járja. Mindez lehetséges... és a legborzasztóbb ebben a dologban az, hogy amit itt látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s mi nem tudjuk tovább követni.

Boura megrázkódott és felállt. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, és a letaposott mező a nagy lábnyommal a nyomgyűrű közepén lassan új hótakarót öltött.

- Nem vesztem el szem elől... - mondta a behavazott férfi.

...a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura, és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.

Két idézet Erich Fromm-tól:

[b]

Pár idézet C. G. Jungtól:

Ezért jutott eszembe ez a kép :)

Dalí képei nagyon érdekesek, tényleg mintha álmokat próbálna megörökíteni.

OFF:

Erről az idézetről, és az álmokról ez a kép ugrott be:

Az álom védőgát az élet szabályosságával és megszokottságával szemben, szabad felüdülése a megkötött képzeletnek, ahol az az élet valamennyi képét összevissza dobálja, és a felnőtt ember örökös komolyságát derűs gyermekjátékkal szakítja meg: álmok nélkül bizonyára hamarabb öregednénk, és így az álmot, ha nem is közvetlenül az egekből kapott, de mégis pompás adománynak kell tekintenünk, zarándokutunk barátságos kísérőjének a sír felé. (Novalis)

Néhány idézet Popper Pétertől:

"A tündék ritkán adnak könnyelmű tanácsot, mert a tanács veszélyes ajándék, még akkor is, ha bölcsek adják bölcseknek, mert minden szándék rosszra fordulhat." - Gildor a Gyűrűk ura - A Gyűrű szövetsége c. könyvben.

Az utolsó sorozatom BB-től:

"Ha valaki nem bízik a jövőben, voltaképpen önmagában nem bízik."

"A gyászra - mint átmeneti állapotra - szükség van ahhoz, hogy tovább tudjunk élni a szeretett személy nélkül; de ha valóban tovább akarunk élni, akkor végül a gyásznak valami pozitívvá kell átalakulnia: belsőnkben kell emléket-jelképet állítanunk annak, amit a külső valóságban elvesztettünk. S ez a belső tárgy aztán mindig sértetlen marad bennünk, bármi történjék is a külvilágban."

" Az egyén csak akkor válik teljes emberi lénnyé, olyanná, aki minden lehetőségét megvalósította, ha azonkívül, hogy megtalálta önmagát, egyszersmind önmaga - és boldog - tud lenni egy másik személlyel is."

Továbbra is Bruno Bettelheim:

" Az okosság, ha úgy tetszik, a természet ajándéka, független a jellemtől. A bölcsesség viszont a lélek mélységeiből fakad, az ember életét gazdagító tartalmas élményekből; a bölcsesség az értékes és jól integrált személyiség megnyilvánulása."

" Akik teljes mértékben a fantáziájukban élnek, kényszeres gondolatmenetek rabjai, gondolataik örökösen valamilyen szűk és sablonos témakörben mozognak. Fantáziaviláguk nem gazdag, hanem zárt, és képtelenek kitörni egyetlen szorongásos vagy vágyteljesítő ábrándjuk béklyójából. A szabadon lebegő fantázia azonban, amely a képzelet síkján számtalan, a valóságban is fellelhető mozzanatot tartalmaz, bőséges anyagot szolgáltat az én működéséhez."

"Senki sem azt látja, ami van, hanem amit képzel róla. Szemed egy külső képet közvetít befelé - de a lelked teremtő varázshatalma a képet átfesti és átdramatizálja; (...) már csak a félelmeiden, reményeiden, emlékeiden, szereteteden és utálatodon átszűrt "valóságot" engeded be."

Müller Péter

"Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait?"

Popper Péter

Revati írta:

Viszont ha úgy vesszük, hogy minden ember egy kis egyéni univerzum, máris átértékelődnek az arányok.

Minden csak nézőpont kérdése.

És milyen hatalmasnak érezzük a problémáinkat! Pedig a nagy egészhez viszonyítva semmiség....

Viszont ha úgy vesszük, hogy minden ember egy kis egyéni univerzum, máris átértékelődnek az arányok.

Mondjuk, mikor nézek egy űrről szóló dokumentumfilmet - amit gyakran teszek :) - akkor mindig rájövök, hogy milyen aprók vagyunk mi a hatalmas világegyetemben. Vagyis erre úgy ráébred az ember. Nagynak tűnik minden, pedig kozmikus méretekben még a porszemnél is kisebbek vagyunk...

" Minél biztosabb az ember önmagában, annál könnyebben elfogadja, hogy saját világának csekély jelentősége van a világegyetemben." (Bruno Bettelheim)

" A mesében, akárcsak az életben, nem a büntetés vagy az attól való félelem riasztja el leghathatósabban az embert a bűntől, hanem az a meggyőződés, hogy nem éri meg. Ezért húzza a rossz a mesében mindig a rövidebbet." (Bruno Bettelheim)

Micsoda megfogalmazás

"Minden cselekedetünkre két okunk van. Az egyik jól hangzik, a másik az igazi."

Egy filozófus mondta.

Nagyon szép ahogy a szeretet megfogalmazza Hermann Hesse. Nekem erről a Harry Potter jut eszembe, a legszebb tanítás: Harryben megvan a szeretet ereje, és EZ az erő segít neki legyőzni Voldemortot. Dumblerode mindig kihangsúlyozza a szeretet erejét. Még Piton is, miért is áll mellé, kockáztatja az életét? A szeretetért, mert szerette Harry edesanyját... Ezért is szeretem a HP-t, a szép üzenetéért.

Egy Hesse-vers és egy idézet:

A magány

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.

Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.

Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.

És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
(Juhász Gyula fordítása)


„Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. Ha szemügyre veszek egy erdőt, amelyet meg akarok vásárolni, haszonbérbe akarok venni, ki akarok termelni, amelyben vadászni akarok, vagy amelyet jelzáloggal akarok megterhelni, akkor nem az erdőt látom, hanem csak az akaratomhoz, terveimhez, gondjaimhoz és pénztárcámhoz mérem. Akkor mindez csupán fa, fiatal vagy öreg, egészséges vagy beteg. Ha azonban nem akarok tőle semmit, ha "önfeledten" belepillantok zöld mélységébe, erdővé, természetté és növényzetté válik, és megnyílik szépsége.
Így van ez az emberekkel és az emberi arcokkal is. Az ember, akire félelemmel, reménnyel, vágyakozással, szándékokkal, elvárásokkal tekintek, az nem ember, hanem csupán akaratom homályos tükre.
Abban a pillanatban, amikor az akarat elszunnyad, és teret nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás, minden megváltozik. Az ember innentől nem hasznos vagy veszélyes, érdeklődő vagy unalmas, jóságos vagy nyers, erős vagy gyönge. Természetté válik, széppé és érdekessé, mint minden dolog, amelyre a tiszta szemlélődés irányul. Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet.”

Hermann Hesse írta:

"Szeretet... Mi is a szeretet? Érzelem...? De valóban érzelem? Ennél több... A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. A szeretet mindig a másik emberért létezik. Nem azért szereti a másik embert, mert "viszontszeretetet" vár. Örül a viszontszeretetnek, de nem azért szeret, hogy őt szeressék. A valódi szeretet nem vár a másik szeretetére, már akkor is szeret, amikor a másik ember még nem szeret, és azután is szeret, amikor a másik már nem szeret. Szeretni annyit jelent: adok, nem pedig kapok. Adom önmagamat, adom örömöm, bánatom, érdeklődésem, együttérzésem, barátságom, hálám, értelmem... A szeretet lényege a másik-centrikus gondolkodás és cselekvés. A szeretet törődő és felelősségteljes. Figyel a másik ember kimondott és kimondatlan igényeire. Szükséges hozzá a másik ember tisztelete. Akit szeretek, annak tisztában vagyok egyéniségével. Őt szeretem, nem egy illúziót, egy képet, és nem azt, akinek szerintem lennie kéne. Ehhez pedig ismernem kell őt. Szent Ágoston mondta, nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. A szeretet lényege, hogy nem függ semmitől. A szeretet elfogadás. A szeretet elfogadja a másikat, ahogy a másik van. Nem akarja megváltoztatni. Megváltoztatni csak önmagunkat lehet. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretni azt jelenti, fény és melegség vagyunk a másik számára. Minél inkább szeretünk és odaajándékozzuk magunkat, annál értékesebb lesz életünk."

Radnóti Miklós: Két karodban


Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

(1941. április 20.)

Nekem is tetszik a mai napig, Eszti. És ha nem lenne benne a vége felé az úttörőzés, meg nem mondanám, mikor íródott.

Nem az a gügyögö jópofizás meg szócsavarás, talán épp ezért szeretem.

Ezt én annyira szerettem Volt, vagy talán még mindig megvan, egy mesés könyv belőle, és annyira tetszett :) Nekem legalábbis. :)

Ez a költemény kicsit kilóg a sorból, mégis berakom. Kisgyermekkorom kedvenc verses meséjéről van szó. A felét még ma is tudom kívülről.

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje


Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Revati írta:

"Ha félszeműek a barátaim, profilból nézem őket."
Már nem tudom, ki mondta, de nagyon találó.

Joseph Joubert mondta. Francia moralista és esszéíró (1754. május 7. — 1824. május 4.)
http://en.wikipedia.org/wiki/Joseph_Joubert

Tényleg

"Ha félszeműek a barátaim, profilból nézem őket."

Már nem tudom, ki mondta, de nagyon találó.

Szívességgel magadnak teszel szívességet.

A jó tanító jobb, mint hordónyi könyv.

Jobb gyertyát gyújtani, mint a sötétséget szidni.

Kínai közmondások. Az utolsó nekem sokat segített, hogy ne panaszkodjak folyton, hanem tegyek valamit a változás érdekében... az más kérdés, hogy határtalanul lusta tudok lenni

Gyönyörű gondolat!

Petőfi Sándor??

Ohh...hát már kinéztem magamnak a Benedict Cumberbatch-os kulcstartót :)) A kulcstartó-gyűjteményembe még neki lenne helye :D